Tegnap óta számos levelet kaptunk, amelyekben - látván Gyula őszinte és megindító sorait - ti is kedvet kaptatok a kitárulkozásra, és leírtátok nekünk igaz történeteteket az érzésről, amely néha mindent megváltoztat, és amelyért kizárólag érdemes létezni e sártekén. Köszönjük a bizalmat, és ígérjük, amint alkalom adódik, a ti szívetmelengető, elgondolkodtató soraitokat is megjelentettjük. A beérkezett küldemények között e poszt főhőse, Gyula, újabb levelét is megtaláltuk, amilyben azt írta nekünk, hogy kíváncsian, kéztördelve várja, milyen tanácsot adtok neki, mit tegyen, merre fordítsa sorsa kerekét, hogy végre rásüssön a nap, és jobbra forduljon élete háborgó tengerén a régóta hánykolódó katamaránja. Kedves magyarok, ha kedvetek van, adjatok tanácsot Gyulának, aki kicsiny szülőfalujától távolba szakadt, de szívében őrzi még az otthon melegét, és annak minden ízét... Jöjjön tehát a Gyula történetének második, befejező része, és a levélhez még mellékelten küldött fotográfiák:
Gyula, a szerelemtől szenvedve, mint gyakorló kutya. Még a hajléktalanság gondolata is megfordulhatott a fejében...
Ettől a naptól fogva Mancikáért dobogott a szívem. Ő volt minden gondolatom az ébredéstől, attól kezdve, hogy Sanyikával megettük a pirítóst reggel a kávéhoz, addig, hogy lehunytam este fáradt szemem. Éjjel is vele álmodtam, láttam álmaimban, ahogy együtt élünk egy farmon, állatokkal, növényekkel, játszunk a tehenekkel, mert nekem nem dolgozni kell velük, Mancika meg dalol a réten, és nem fél a kombájnoktól, mert nálunk olyanok nem lesznek. Hisz’ csak egymásért élünk ott. Csak egymásért lélegzünk. Nem a fejésről szólnak a napjai, hanem rólam és az én boldogságomról, csak rám néz azokkal a csillagszemeivel, miközben a nevemet suttogja: Gyulus! Nem az Ervin nevét. Ezért érdemes volt megszületnem, ezért érdemes volt minden, amit eddig tettem, mert most végre értelmet nyert az életem. És megváltoztam. Igen. Szinte egyik napról a másikra, már nem érdekeltek a tehenek, mert csak időpazarlás, ahogyan a Sanyikával töltött idő is csak herdálása, pazarlása a drága perceknek, mert nem a Mancikával vagyok, nem vele nevetek, vele sóhajtok, vele álmodom abban a percben. Vele! Sanyika ebből semmit nem sejt... Ez azért van, mert igyekszem nem mutatni, hogy szenvedek, hogy belül ordítok, hogy nem bírom már tovább! Nekem minden napom egy kínszenvedés, egy máglyahalál, amikor nem a Mancikával vagyok. Ezért eldöntöttem, hogy nem mosok többet hajat. És nem is mosakodom, amíg vele nem lehetek teljesen. Egy idő után - bár én nem éreztem - de a falusiak persze elkezdtek kerülni, meg volt, aki megszólt, hogy büdös vagyok. Nem érdekel. Te azt nem tudod Lajos, még elképzelni sem, hogy milyen a szeretett lény nélkül élni, és elviselni, hogy neki ott az Ervin - akivel tudom, hogy már csak megszokásból van - meg azt hogy engem is máshoz köt a becsület, az adott szavam! Mert tisztességes ember vagyok. A fogadalmam a mosakodással kapcsolatban az egyetlen, ami legalább egy kicsit a Mancikával összekapcsol, és abból én nem engedek! A másik dolgot viszont nem tudom, hogy mondjam el neked... Te férfi vagy, és hát nehéz ezt még leírni is. De kimondom: megundorodtam a többi nőtől. Ez van. Konkrétan egy szervüktől émelygek, és irtózom, ha csak rá gondolok. Régen ez nem volt így. Nem hánytam a pinától. Csak nem szerettem. Az nem ugyanaz. De most… Most iszonyodom a gondolattól is, hogy vannak emberek, akiknek ilyen nemzőszerveik vannak, és azokkal kell együtt élniük. Isten bocsássa ezt meg nekem, Lajos! Sajnos mindenkinek, akivel találkozom, mondom is, mert valami belső erő, vagy kényszer, vagy én nem tudom mi ez, de hajt, hogy kimondjam: gyűlölöm a pinát! Gyűlölöm!! Így Tiszalúcon eléggé furcsán kezdtek rám nézni az utóbbi időben, amit valahol megértek, mert senki nem szívesen hallja, hogy neki milyen hibái vannak, amit a másik nem szeret. Szóval kiállt a rudam innen, el kellett költöznöm, és új munka után néznem. Nem értették meg, hogy ez csak a szerelem miatt van. Amikor valakinek tele van a szíve, az agya, a mindene a másikkal, akkor nem tud a mások nemi szervére még tekintettel lenni! Ez képtelenség! Ez abszurdum! Így előbb csak a városba költöztem, majd nekiszaladtam a világnak.
Út közben. Gyula éppen nekiszalad a világnak... Kicsit a futástól fájhat a feje.Kitántorogtam amerikába, a szó szoros értelmében, mert Mancika mielőtt elmentem azt mondta nekem: „ Gyulus, maga olyan buta fiú! Miket vesz be a fejébe?! Tényleg miket nem gondol már, hogy én meg maga! Minő regényes képzelte van magának, hallja-e?” – de miközben mondta, huncutul rám nevetett, és a kezével incselkedve megfogta a karomat. Nekem akkor az áram szaladt végig a testemen. Éreztem, hogy olyan energiát kapok, amilyet még soha-senkitől. A Sanyikával, amikor együtt voltam, még hasonló sem történt, pedig csupa szép emléket őrzök –hidd el Lajos, nem panaszkodhatom, mert szépen éltünk, és a szex is működött, ezt lekopogom - de ez valami egészen más! Ez a szerelem! Az egész érzést megvallottam ott neki, ömlött belőlem a szó, mert hónapok óta akkor már a kínok kínját éltem át, azért mert a hallgatás lakatja tartotta fogva a dörömbölő, megvadult szívemet! Megeskettem, hogy vár rám, és addig nem esküszik örök hűséget az Ervinnek, amíg vissza nem térek. Igaz, ezt nem tudta biztosra ígérni, de láttam, mert a szeme nem hazudott, hogy ott a válasz a szívében: igen! Ekkor döntöttem el, hogy azt a karriert fogom választani, mint a gyűlölt ellenfelem: színészkedni fogok! Legyőzöm őt – azt mondták a városban az nem lesz nehéz, mert ritka tehetségtelen – de, még ha ezer akadály lenne is, akkor is felébe kerekedem! Nem féltem, nekivágtam mert, tudom, hogy egyszer még boldogok leszünk mi ketten, az én kékszemű Mancikámmal. Ezért mentem én ki amerikába, mert az a lehetőségek hazája - te tudod Lajos, hogy mennyire az - ott leszek én színész, eldöntöttem. És igazam lett! Mert amit én elhatározok, azt én megteszem! Én ilyen vagyok! Mindenki ismer már itt - lehet, hogy még te is hallottál rólam, Lajos - mert most színészként dolgozom, mert véghezvittem, nehéz volt, de véghezvittem! Minden nap fotósok, és rajongók hada követ, miközben a szívemben semmi nem változott. Most is csak azt zakatolja: Mancika. Mancika. Man-ci-ka. Minden másodpercben.
Gyula a rajongókkal. Ők itt épp' nem bántják. És az allergiája sem bántja. De a nyomás, az nagy rajta itt is.A fogadalmam miatt is, meg az allergiáim miatt is sokat bántanak persze itt is, minden napom a rettegésben telik, ma a nemi életet nem élő internethasználók vajon mit eszelnek ki?! Miért rúgnak belém azok, akikre amúgy is allergiás vagyok?! Azért mert büdös vagyok, áldozatul ezt hozván a szerelem oltárán?! Vagy mert a Mancika miatt fellobbant láng mély undort keltett bennem a pina iránt?! Amiről én nem tehetek?! Vagy mert nagy rajtam a nyomás, mert mindenki, amikor néha hazajövök Tiszalúcra, azt várja el, hogy boldogan éljek a Sanyikával, akibe én már nem vagyok szerelmes?! Miközben ha csak meglátom Mancikát az ájulás kerülget? Igen?! Ennyire gonoszak az emberek? Ennyire alávalók? Nem tudom, Lajos…van-e nekünk esélyünk, megadatott-e nekünk a közös boldogság Mancikával? Te mit gondolsz? És az olvasók mit gondolnak? Mit mondotok nekem, mit tegyek? Legyek hűséges, bár a szívem lángol? Vagy küzdjek?
lászt csevej