Kedves egybegyűlt távoli honfitársaim, magyarok. Az Óperabál izgalmait kiheverve, a Dezső által már rég sürgetett rovatot most végre elkezdem útjára bocsátani - hadd szárnyaljon. Dezső úgy látja, én vagyok a legalkalmasabb erre - és amit Dezső lát, az mindig helyes, nem véletlenül rendez óriási sikerrel, vezet tökéletesen pabot, és választ hibátlanul párt magának. Az első levél írója Gyula. Egy kis magyar faluból tisztelt meg minket, és mi örömmel, és meghatottan könnyezve olvastuk sorait. Köszönjük, hogy beavatott legmélyebb és legrejtettebb érzéseibe, vívódásába, tanácsot kérve tőlünk és olvasóinktól. Megkönnyeztük őszinte, és megindító sorait - amivel kitárulkozott. Éppen ezért nem is változtattunk rajta, hiánytalanul szeretnénk közölni önökkel, két részletben - tekintettel arra, hogy nem sikerült röviden szavakba öntenie Gyulának az érzést, ami Világokat mozgat meg ősidők óta, és forgat ki tengelyükből. Íme hát ez első része a levélnek, holnap terveink, és reményeink szerint pedig a második, befejező részt is közöljük:
Kedves Lajos!
Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de tanácsot szeretnék kérni, és ezért fordulok most hozzád, hátha te tudod, mit tegyek, vagy hátha legalább tudsz mondani nekem valamit - valamit ami segít... Így ismeretlenül nehéz ez, nagyon - látod, még elkezdeni sem tudom hol - hát belecsapok a közepébe! Engem Gyulának hívnak. Vállalom a nevem, és arcom ország-világ előtt, mert a történetem is felvállalom, nem szégyellem! A teljes nevem Bobipettinzon Gyula és Tiszalúcon élek, ez egy kis település Magyarországon, de mostanában elég sokat utazom, majd' hogynem vilgápolgár lettem. Itt Tiszalúcon mindenkit ismerek, és engem is mindenki ismer, csak Gyulusnak hívnak. Büszke vagyok arra, hogy elég jóban vagyok mindenkivel a faluban - tényleg nemtől függetlenül, elhiheted ez nagy szó a mai világban. Az eredeti szakmám inszeminátor, a helyi gazdaságban dolgozom, illetve dolgoztam, amíg kicsit meg nem bicsaklott az életem... És ez az én problémám, hát helyben is vagyunk. Minden jól ment egy nyári napig. Épp' a tehenekkel foglalatoskodtam, ahogy minden nap, amikor egyszer csak beütött a krach. Mégpedig egy nő képében. Mint az lenni szokott, mindenkivel – mondhatnád most. De nálam ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis én meleg vagyok, amióta az eszemet tudom. Sanyikával, aki a művelődési házban mindenes, és amúgy néha transzvesztita előadóként fellép ugyanott – nagyon finom ember, ha látnád, te is elismernéd nem ide kellett volna születnie, ha amerikába hozza a gólya, ma már híres lenne, mindenki ismerné, még tán’ blogot is vezetne, mint a perezhilton.
Gyula ezt a képet mellékelte magáról a nekünk küldött levelébenSzóval együtt éldegéltünk, ahogy a galambok, de tényleg, egy hangos szó, nem sok, annyi nem volt köztünk soha - egészen addig a napig. Mindenki minket irigyelt a faluban, mert nyílt titok volt a viszonyunk. Tudott róla kicsi és nagy, és elfogadtak minket, mert példásan éltünk, másoknak is így kéne a világban, akkor nem lenne ennyi kiábrándult, szomorú, boldogtalan ember. Egyébként nem könnyű velem, már csak ezért is megérdemel Sanyika minden elismerést, és tiszteletet. És én soha meg nem bántanám, hidd el, mert annyira tiszta, egy igazi jó lélek. Szóval, a természetem is nehéz, és emellett még mindenre allergiás vagyok, de tényleg, te azt elképzelni nem tudod, hogy milyen mértékben, a cibetmacska szőrétől kezdve, a levéltetűpetén át a nemi életet nem élő internethasználókig mindenre, de mindenre. De visszatérve a bajra, mert csak kerülgetem itt a forró kását neked… Szóval, máig emlékszem, azon a napon lépett be az életembe Mancika. Én így nevezem, mert egyrészt ez a neve, másrészt meg illik is rá, hidd el nekem. Persze az ő teljes nevét nem írom ide le neked, de azt, hogy milyen – még ha kevés is rá a szó – azért elmesélem. Mancika gyönyörű. Egy bájos, igazán aranyos lány, egyébként a gazdaságban dolgozik, mint fejőnő, és valami csuda a nevetése: mint a búvópatak, amikor a hegyről a kicsiny köveken át lezúdul, úgy hömpölyög elő a szájából az a gurgulázó hang. Arra kaptam én fel a fejem legelősször is... És azóta a rabja vagyok. A csigolyáimon szánkázik a gyönyör, amikor csak meghallom. Mancikának egyébként tragikus élete van, tavalyelőtt a kombájn levitte az egyik lábát, térdből amputálni kellett, de őt ez nem törte meg! Nem! Mert ő csodálatos. Elképesztően erős teremtés. Visszatérve arra a napra, Mancika, akkor, amikor felkaptam a fejem a gyöngyöző nevetésre, rám vetette azt az ábrándos, nagy kék szemét, és halkan azt mondta nekem: "Gyulus, maga milyen fess, tisztára mint a Nagy Ervin!" A Nagy Ervin – mint később kiderült – egy magyar színész, én se tudtam, de utána néztem. Te, Lajos nem tudom, mennyire ismered a magyar színészeket, mert bár magyar vagy, de nem itt élsz Magyarországon, vagy pláne nem Tiszalúcon. Ő elég ismert itt - az a helyzet - és arról híres, hogy kifejezéstelen a szeme, meg arról, hogy a Mancika szerelmes belé. Egyszer még a mellettünk lévő városba is bement, mert valami közönségtalálkozója volt egy film miatt ennek az alaknak, és ott kezet fogott az Ervinnel. Azóta úgy érzi, hogy az érzései viszonzásra találtak, ezért vett szép ruhát az esküvőjére, szólt a Csobri Józsiéknak, hogy majd jöjjenek zenélni, meg a Bözsi néniéknek, akik szoktak az ilyen falusi sátoros lagzin főzni, hogy készüljenek… Szóval érted, mindenki úgy tudja itt Tiszalúcon, a Mancika meg az Ervin egybekelnek hamarosan, mert a Mancika rég készül férjhez menni hozzá. Mondjuk, együtt még nem látták őket, de azért suttognak össze-vissza, hogy mik történtek, és hogy a Mancikának már abortusza is volt miatta – ezt nem tudom persze, mennyire igaz, de nem is érdekel.
Ő a Nagy Ervin. Szerintünk is hasonlítanak...Önök szerint is?
Szóval, eléggé foglalt a Mancika, meg hát nekem szándékom nem is volt addig vele... a Sanyikám se örülne, szerintem, meg nem is vagyok én az a féle-fajta ember - tudod milyenre gondolok... De akkor valami megpattant bennem. Belenéztem a szemébe, és láttam ott magamat, óriásiban láttam, azokban a búzavirágkék csillogó szemekben. És a gyengéd érzéseit is láttam, irántam, amiket titkolt eddig, pedig hát léteznek! Léteznek, és irányomban állnak fenn, csak félt kimutatni, mert köztudott hogy elkötelezett vagyok. Akkor én azt mondtam neki, hogy: „ Mancika! Ne mondjon már ilyet! Hát hogy veszi már az ki magát?! Maga is foglalt meg én is, még félreértik itt a népek!” – De Mancika csak nevetett. Miközben a szemével jelezte nekem, azokkal a ragyogó kék szemekkel, hogy nagyon is így gondolja, és szeret. Engem szeret!
lászt csevej