Na, drága kedves, villogós huntekintetű honfitársaim!
Újabb jó hírrel szolgálok néktek innen a ködös, és rohad hóesésben kibicsaklott bokával botladozó Álbijonból! Ne ríjjatok, bár megható, hogy ennyit törődöm veletek - én azt tudom.
Új rovatot indítunk, amolyan romantica-csenelt, a finomlelkű, szittya hölgyek legnagyobb örömére - gondolom. Az olvasók megható és szívfacsaró szerelmi történeteit adjuk közre, levélformájában, ahogyan érkezett. Tulajdonképpen, loptuk az ötletet a drága, ájultan tisztelt magyari blogtól: a Kő' kólától, de lehet, hogy ma még nem perelnek be érte...csak holnap. Vagy holnapután, mer' az a bíróságon is munkanap...
A Lajosom, a Mettyúvón gardírozza majd a leveleket, mert nála csipkébb lelkű jánymatyi közel s távol nem él e vidéken. Az első történeten órákig, bömbölve zokogott - amikor elolvasta - amíg jól seggbe nem rúgtam. Akkor viszont óbégatott. Szóval nagyon beleélte magát, teljesen átérezve a románc borzalmas, drámai horderejét és ívét. Aztán tovább akarta küldeni a csodaszép, Eivissa nevű blogtündérnek a Kő' kólára, mer' hátha ő közzéteszi. Meg aztán, pályázat is vala' mostan azon a vidéken...Óperabelépőkért...de nem merte. Mert ez a szívtépő, emberi sorsokat felvillantó, tragikus hangvételű szerelmi óda, lehet hogy nem találna kedvező fogadtatásra, és akkor megszakadna a Lajosom szíve azon minutumban. Bár nem ő írta a förtelmet...izé a megható levelet, de magáénak érzi.
Én rég mondom, hogy egy barom. Na mindegy.
Szóval, útjára indul a romantica, jönnek a levelek...na, most már ríhattok!
Csókolom a kis kacsótokat, lehet jajveszékelni az örömbe' - ízlés szerint.
lászt csevej